Mit tudsz annyit facebookozni, kérdezik tőled egy darabig. Meg hogy ők aztán erre a hülyeségre soha nem fognak regisztrálni. Eddig is megvoltak nélküle, ezután is így lesz. Majd egyszer csak azzal állít haza az anyád, hogy már az összes barátja fent van, ő is regisztrálna. Ugyan segíts már neki. A fél szombatot azzal töltitek, hogy alapszinten megtanítod őt facebook-ul. A körmét rágva ül melletted, miközben kitöltöd az adatlapját. Feltesztek róla egy fiatalos, spanyolországi nyaralós képet, meg az iskoláit.

A korát ne,

kéri.

Egy darabig örül, hogy most már ő is fent van… Nézegeti, próbálgatja. Két nap múlva összeomolva hív. Ő ezt a rendszert nem érti. A belépőkódját sem tudja már, pedig felírta egy papírra. „Légyszi, inkább vegyél le”- könyörög. Megnyugtatod, hogy nem fog rászállni a Hamasz, vagy az adóhatóság attól, mert facebookozik.

Telik-múlik az idő. El is felejti, hogy fent van. Úgy érzed, ha ennyi energiát öltél a profilja slétrehozásában, innentől te ‘kezelheted’ majd azt. Likeolod magad és a dolgaidat róla. Igen ám, csak mivel ő ott egy szuverén valaki, elkezdenek írni neki az ismerősei. Eleinte csak a szülinapjára. Tiszta sor, válaszolsz a nevében, hogy köszöni, vagyis köszönöd szépen. Aztán jönnek az egyre bonyolultabb kérdések.

Anya, légyszi mondd már, mit írjak a Kovács Ernőnek, írta, hogy milyen szép a profilképed. – Jézus, ilyen embert nem is ismerek. – De, hát múltkor mondtad, hogy fogadjam el nyugodtan a jelölését. Megint eltelik fél év. És eszébe jut, hogy ő fent van a facebookon. Hogy miért? Mert a kollegái mondják, hogy látták, hogy megosztott valamit. Ekkor esik le neki a tantusz, hogy ja, igen, a lányom ’lehetett az’.

Ekkor köszönt be facebook-tagságának reneszánsza: elkezdi használni a profilját. Lassan megjegyzi, hogy kell belépni.

DE

a te munkád itt indul el igazán. Ugyanis záporozni kezdenek az olyan kérdések, mint Jézusom, miért küld nekem üzentet a Kovács Peti, hogy hogy vagy? Most mit írjak? Hogy kell erre válaszolni? Vagy – Mi ez a sok idiótaság itt az oldalamon? – Anya, ez az üzenőfal. Olyan, mint az utca: tele van mindennel. Aztán Jézusom, rólam kik tették fel a megkérdezésem nélkül ezeket a képeket? – Anya, meg lettél jelölve!

A megjelölés fogalmát hosszú körmondatokkal magyarázod el neki feleslegesen, mert nem érti igazán. A klasszikus kérdés, ami egyébként minket is kínzott még wiw-es időszakunkban a Látja a másik, ha rámegyek az oldalára? Ha látná, arra a facebook menne rá.

Gondolom, mindenkinek megvan az a rész a South Parkból, amikor a nagyszülő megsértődik az unokájára, mert az nem jelöli őt vissza. Na, hát ez a te szüleidnél sincs másként. Hiszen jönnek a nárcisztikus kérdések, mint Miért csak ennyien likeolják a képem? 56 évesen kell rádöbbennem, hogy népszerűtlen vagyok a barátaim körében?

Lehet, hogy a szüleink az új Y generáció?

Aztán egyszer csak ön- és közveszélyes aktív felhasználóvá válik. Megoszt videókat, amiket jó esetben nem likeol. Magánlevelezését néha a falon bonyolítja, vagy egy ismerőse által megosztott képen látható unokához gratulál. Mire az ismerőse kedvesen megköszöni, de ez nem az ő unokája. Persze még sok mást csinál. Te csak állsz aggódva, dermedten, és nyugtázod: a facebookon a szüleid a gyerekeiddé válnak. Ugyanúgy meg kell őket tanítanod a közösségi háló használatára, mint ahogy ők téged felneveltek: rengeteg türelemmel, bosszankodással és odaadással.

(Keletkezés: 2015-10-31)