„Amióta beolottak, egyszerűen vége az előző életemnek, nem vagyok önmagam”- Az oltás lett egészségi állapotunk új bűnbakja? A szomszéd vakcinája mindig zöldebb érzés mellé mintha társult volna az is, hogy az oltás után annyira monitorozzuk magunkat, mint ahogy előtte sohasem.

Vak vezeti Cinát… egy zárt konteo-csoportban ez garantált!

Persze, tényleg nem tudhatjuk pontosan, mit is kaptunk az oltóanyaggal, mint ahogy – egy hétköznapi fogyasztói szokást nézve – a Coca Cola sem osztja meg velünk titkos receptjét évtizedek óta. Mégis, ha megkívánjuk, gondolkodás nélkül iszunk belőle, pedig ezért cserébe még védettségi igazolvány sem jár. Lehet, hogy éppen akkor utálnánk meg, ha járna valami bónusz a fogyasztásáért.

Nem tudni, a tyúk volt előbb vagy a vakcina…

Mindenesetre egzotikus élmény volt tíz héttel az első oltásom után belépnem abba a Facebook-csoportba, ahol az azonos anyaggal oltottak nagy hányada azon lamentál, hogy szinte az összes jelenlegi egészségügyi problémájuk az oltás miatt alakult ki és/vagy állandósult.

Előtte nyilván makkegészségesek voltak, vagy szelektív az emlékezetük. Ezzel laikusként nem lebecsülöm az oltások kockázatát (sőt!), de ha valaki – szintén nem hozzáértő – szinte mindent az oltásra fog több héttel annak beadatása után, akkor annak a Coca Cola-t sem javasoljuk.

Nézzük, hogy – az egyébként hasznos tapasztalatok megosztása mellett – mekkora egy ilyen zárt csoport állatkert-szekciója.

Túlkapások TOP 12-es listája:

1. ‘Azóta’ híztam 2 kg-ot
2. Folyamatosan szomjas vagyok
3. Furcsa fehér foltok lettek a körmömön
4. Fáj a térdem
5. Kattog a nyakam
6. Gyorsan kiszárad a bőröm
7. Rossz az emésztésem
8. Magas a vérnyomásom
9. Alacsony a vérnyomásom
10. Romlott a látásom

Tájékozatlan mohók koronázatlan,  de vakcinált királynője:

„Igazából nincs bajom az elsőtől, de már mennék külföldre nyaralni, és mivel a 2. dózist ennél az oltóanyagnál csak 3 hónapra adják, szerintetek nem kérhetek valami mást? Elvileg a kínait erre lehet, mert annak nincs mellékhatása.” Tudnánk, hol van ilyenkor az admin, vagy úgy egyáltalán a rendszer őre, ami ennél sokkal kevesebbért simán letilt egy profilt egy egész (online) életre…

A dramatizálást csúcsra járatók között nagy volt a verseny.  Nem kérdés, hogy ennél a pontnál rejtettem el a csoport értesítéseit: „Amióta beolottak, egyszerűen vége az előző életemnek, nem vagyok önmagam…”

Még mielőtt pedig a hipochonder énem a vakcinára akarta volna kenni a testem összes baját, kiléptem a poszt vakcina-szindrómában agonizálók csoportjából.

 

Komplett aranytojások pottyannak ki az elmédből? Nem okoz gondot egyszerre főnökként és kisinasként gondolkozni? Képes vagy mindenhez is érteni? Nem probléma a hétvégi ügyelet? Ha valamennyi kérdésre igen a válaszod, nálunk a helyed!

Miért jó nálunk dolgozni?

Modern, tágas home office-ban végezheted a munkádat

Kutyabarát munkahely vagyunk

Nálunk a munkaidőnek csak kezdete van, a vége azon múlik, melyik fél a pofátlanabb

Elvárások:

Legyél fiatal

Legyen 20 év tapasztalatod

Folyékony urdu nyelvtudás

Könnyű légjármű pilóta engedély

Aktív hallgatói jogviszony

 Felsőfokú végzettség

Számlaképesség

Büntetlen előítélet

Biztos szülői háttér

Amit kínálunk:

Felhőalapú céges repülő szőnyeg

Napi 300 telefonhívás

Gyakori ad hoc online lelki terror 

 Havi kifizetés asszír dollárban

Céges telefon (ezt akkor kapod meg, amikor a vezetőség szeretne eltűnni az ügyfelek elől)

 

 Ideális jelölt:

Önállóan megélni képes, több lábon álló, kizárólag egy célra fókuszáló, nyitott, monotonitást tűrő, kreatív személyiség (a szervilizmus ide kevés)

Munkavégzés helye:

Távmunka

 Béren kívüli juttatások:

Munkába járás költségtérítése

 Online masszázs

 Offline agyérgörcs

Kik vagyunk mi?

Ezt még nem tudjuk, ám a honlapunk hasít, 6 fős csapatunk 4 nem létező tagja pedig dinamikusan kering a képzeletemben. Az 5. a rokonunk, akit közeledő nyugdíja miatt jelentettünk be cégünkhöz – munkaköri leírásának megfelelően egyedül ő likolja lelkesen cégünk 200 követővel rendelkező Facebook-oldalát.

Mi a profilunk?

Alkalmazkodunk az adott piaci igényekhez

 Kizáró ok:

Folyamatban lévő megszakított terhesség

Logikus gondolkodás

 Jelentkezés módja:

 Végezd el cégünk éves munkáját, majd küldd el nekünk az alomkamunka@gmail.cov e-mail címre!

Ha úgy érezzük, egyeznek az érdekeink, feltétlenül felvesszük Veled a kapcsolatot még ebben az évtizedben.

Hétfőn délelőtt tíz órakor csukódik az ajtó, és elkezdődik a hét első értekezlete.

– Beszéltem tegnap Kováccsal, rendben van a lap, megmaradunk. Sajnos azzal kell folytatnom, hogy kritikán aluli, ami itt tegnap ügyelet címén ment. Igen, Zoli, főleg rád gondolok. Most persze lesütöd a szemed. Észnél vagy te? Húsz éve vagy újságíró, és simán átsiklik a szemed a hírek fölött. Aztán mi a végeredmény? Kiraktok a címlapra egy fotót egy szurikátáról, miközben Bulgáriában százan meghaltak földrengésben. (Ádám, a főszerkesztő)

– Már nyomdába ment az oldal, amikor kijött a HTI-ben a hír. (Zoli)

– 21:37-kor jött ki a hír. Na, és mikor van lapzárta? (főszerk.)

– Tízkor. (Zoli)

– Na, ugye! Ha még egy ilyen lesz, nem szerkeszthetsz. A másik, megtiltom, hogy Tomival Zippmix szelvényekkel jöjjetek a szerkesztőségbe. Dohányzás… Annyit cigiztek, hogy nikotintapaszokat fogok osztogatni! Délután kettő-háromig ellötyögtök, és ötkor kaptok észbe, hogy üres az oldal. Lacikám, ez meg főleg neked szól. (főszerk.)

– Vettem. (válaszolja köhögve Laci). Ádám, van ma déltől egy fontos tárgyalás. Kihallgatják Botlikot. Elmehetnék rá?

– Mivel Tomi ma nem jött, mert beteg, te szerkesztesz helyette. (főszerk.)

– És mi legyen a tárgyalással? (Laci)

–  Majd megírod a HTI-ből. (főszerk.)

– Hm, oké. (feleli Laci halkan)

– Kicsit vidámabb téma, szabadság. Nagyjából ki mikor akar menni? (főszerk.)
– Én szeretném kivenni a június utolsó két hetét. (Dóri)

-Én pedig a jövő utáni hetet. (Kálmán)

– Na, várjunk! Azt azért tudjuk, hogy egyszerre minden rovatból csak egy valaki lehet szabadságon. Ünneppel összevont hétvégéket meg, ugye nem csinálunk. Gondoljatok a vasárnapi ügyeletre! Szóval? Többiek?

Nagy csend, majd az 50 év körüli József veszi át a szót.

– Ádám, tudom, hogy már sok napot vettem ki, de most muszáj olyan szabit is kivennem, amikor tényleg csak pihenek. (Józsi)
– Ezt hogy érted? (főszerk.)
– A legutóbb a kocsicsere miatt voltam távol, előtte meg a nyaralót újítottam. Baromira fárasztó volt. Szeretnék elmenni végre normálisan pihenni. (Józsi)
– Na, idefigyelj Józsikám, elmondom neked, hogy én is kurvára fárasztónak tartom, hogy amikor szabira megyek, akkor nekem kell megszervezni a családi nyaralást. Kimerítő levezetni az Adriáig, cipelni a családom után a bőröndöket, a tengerparton szaladgálni a gyerekeim után, és persze mindeközben azon agyalni, hogy vajon mi folyik a szerkesztőségben a távollétem alatt. Valami kérdés, hozzászólás? (főszerk.)

Újabb csend következik, majd egy perc múlva félszegen megszólal Laci.

– Ádám, a gépeket mikor cserélik le?

– Heteken belül. Legyetek türelmesek. Ha nincs más, akkor munkára fel. (főszerk.)

Mindenki kimegy a teremből, 11 óra körül két kolléga beszélget az udvaron.

– Szerinted mikor lesznek új gépek? (Kati, aki 5 hónapja van a lapnál.)

– Viccelsz, Dorina 10 éve van itt, azóta ígérik. (Laci)

– Miért volt ma reggel ennyire ideges Ádám? (Kati)

– Nem publikus még, de ma például ketten felmondtak. (Laci)

– Rémes, hogy mindenki menekül innen. (Kati)

– Itt csak addig maradnak az emberek, amíg át nem jutnak azon a bizonyos alvilági folyón. (Laci)

– Akkor te miért vagy még itt? (Kati)

– Mert én vagyok a révész. (Laci)

(201?)

Az írás cselekménye kitalált történeten alapul. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

2017. 08. 02.

Holnap korán kelek, mondta a nő elalvás előtt. Miért, kérdezte a férfi. Azért, hogy tudjak jó helyet foglalni a strandon. Eljövünk nyaralni egy négycsillagos szállodába, végre alhatnánk bármeddig, erre te minden szart kitalálsz, hogy egy pillanatra se kapcsoljunk ki, mormogta a férfi. Drágám, te nyugodtan pihenj tovább, majd halkan kiosonok a szobából, felelte a nő. Á, persze, gondolta a férfi. Biztos, megint az lesz, hogy a neje visszaér, nekiáll a fürdőszobában tollászkodni, és onnantól lőttek a férfi nyugalmának. Tavaly is ez volt, mondjuk akkor még a gyereket is vitték. A férfi akkoriban fontolgatta a válást, de mire rászánta volna magát, elfelejtette a válóokot. Mégsem állhatott volna elő azzal, hogy például kimerítette, ha a nő a nyaraláskor hajnalban helyet vadászik a parton, hogy utána a férfi egész nap holt kómásan héderezzen. Ha bezzeg kialudta volna magát, akkor biztosan úszna, vagy körbefutná a Balatont. Egy fiatalabb nő békén hagyná. A képzelgésből csak azt felejtette ki, hogy a felesége klimaxa közben ő is megöregedett. Ötvenöt évesek lettek. Amikor igazán elöntötte a méreg, még a tekintélyes pocakját is a nőre fogta. Szent meggyőződése volt, hogy a felesége szándékosan hizlalta fel, hogy esélye se legyen a fiatalabbaknál.

Ahogy lenni szokott, ezekben a hotelekben nemcsak családok vannak, hanem elvétve akad egy-egy szingli nő is, aki a barátnőjével vagy az anyjával jön. A feleség kiválasztotta helyen a férfi mindjárt észre is vett két harminc körüli hölgyet, akik egy matracon imbolyogva ecsetelték egymásnak, hogy mekkora szívás, hogy rajtuk kívül csak családosok vannak. Meg, hogy milyen az, hogy három éves kor alatt ingyenes a szállás, így nem csoda, hogy mindenhol a vinnyogó gyereket kell kerülgetni, akik a svédasztalos reggelin összefogdossák a tálcákra kitett zsömléket. Ők bezzeg, nemhogy méreg drágán vannak itt, de zsömlét sem ehetnek, mert harminc fölött szinte leáll az emésztés, főleg, ha nincs szexuális életük, sopánkodtak. A férfi már matatni kezdett a cipzárjánál, várta, hátha valami izgatóbb téma jön. A lányok azonban a közeledő kupon napokba fogtak. A férfi erre mérgelődve felült a napozóágyon. A kurva életbe, gondolta. Hány ilyen hétvége került neki többe, mint amennyire megérte a nejének és a kamaszodó lányának, akik a kedvezmények segítségével csupa haszontalan tárgy birtokában hirtelen olyan öntudatosak lettek, hogy a férj és egyben apa nem győzte őket kordában tartani.

Egyszer csak a felesége is felült. Drágám, hoznál nekem egy kávét tej nélkül, kérdezte. Persze, mondta a férfi. Elindult papucs nélkül a négy csillagosra nyírt gyepen. A neje utána kiáltott, meg egy szénsavmentes hideg vizet is.

A férfi szökellve indult a bevetésre, titkon abban bízott, hogy a zsömlét nemevő nők felfigyelnek húsz évvel ezelőtti kisugárzására és a pocakja alatt rejtőző hasizmaira. Miközben pipiskedett a szúrós fűben, oldalra sandítva figyelte a matracon napozó harmincasokat. A pulthoz közeledve megcsapta a lángos illata. Vett két tejfölöst, amelyekre extra sajtot kért, és persze egy sört is rendelt. Fizetett, majd egy kicsit hörpintett az italából. A két lángos sehogy sem fért el a kezében. Az egyikbe beleharapott, majd szendvicset csinált belőlük. A forróságban a tejfölre ráolvadt a sajt, és az olajos massza csorogni kezdett a földre. Félúton eszébe jutott a kávé meg a nők. Visszafordult, vett egy vizet. Amikor a matracon hahotázó nőkhöz ért, az egyikük fehér bikinijéről eszébe jutott a neje tej nélküli kávé igénye is. De úgy volt vele, ha neki nincs idén konkrét válóoka, legalább a feleségének teremt egyet. Megállt, hosszan kortyolt a sörből, amibe pár másodperccel korábban egy darázs belerepült. A válóok helyett pár órával később azon agonizált a sürgősségin megduzzadt torokkal, hogy a feleségén kívül ki lenne az, aki gondoskodna róla még ilyen esetekben is. Úgy rémlett neki, hogy a matracon vihorászó nők szólhattak be valamit, és bizonyára akkor kerülhetett a veszélyes szárnyas a sörébe.

A nyaralás hatodik napján korán reggel kiment, hogy ezúttal ő szerezzen ideális napozóhelyet, ám szórakozottságában olykor hol a vizet, hol a tejmentes kávét azért elfelejtette.

2016. 07. 21.

A városban masírozó sárga fénycsóvákat néztük a Normafa tetejéről. Volt pénz a zsebünkben, minden adott lett volna arra, hogy te meg én újra megpróbáljuk együtt azt, amihez az egyetemen nem voltunk elég érettek – gondoltam. Mégis szorított a torkom: hú, bassza meg, felnőttünk, már mindennek komoly tétje van…
Miközben a távoli, tenyérben elférő kilátás(aink)ba révedtünk, a fejemben zakatolt a pár évvel korábbi mondatod:

„Nem illünk össze, de közöttünk mindig is volt, van és lesz kémia, csak tudnunk kell kezelni.”

 Nem vagyok orvos vagy ellenőr, hogy ezt kezelni tudjam – gondoltam.

A Normafán is úgy sejlett, hogy ez nem embernek való. Ott álltunk a körülöttünk rajzó párok hangos smárjainak kereszttüzében, vakargattam a fejem, és egy belső kérdéssel lerendeztem: mi mik vagyunk egymásnak most, hogy a kémia még tart, de közben van egy stabil nőd, akivel papíron… Tébláboltunk a szakadék szélén, ahova felvittél, hogy ott legyünk tét nélkül, miközben van barátnőd, aki pedig igen komoly. Gyerektervezés – kérdeztem. Ajj, ne is mond, rajta vagyunk az ügyön – válaszoltad gépiesen. Szóval, ez nálatok egy ügy – töprengtem.
A város tetején nem tudtam eldönteni, hogy a jövőd a barátnőddel a kisebb, a radírozható, vagy én gondolom túl magam az életedben, vagy midben.
Furcsa volt téged látni a képzelt apa szerepében.

Egyszerre voltál magabiztos, és az, akit az egyetemen megismertem: beképzelt, ingatag, mégis vonzó figura.

Á, de hagyjuk ezt most – vágtad rá gyorsan a hegytetőn. A Strand Fesztiválra lemegyünk ketten – kérdezted. Mit meg nem adtam volna, ha hirtelen kritikus apám bújt volna belém, aki vasvillával küldi el a körülöttem rajzó suhancokat a büdös francba, hogy az ő egyetlen lelkét már pedig senki nem manipulálhatja. Ehelyett balgán suttogtam: persze, menjünk, tök jó lesz… Elvégre nem az én fejem kötik be hamarosan szaros pelenkákkal – gondoltam. A gyerekvállalás az új holtomiglan, holtodiglan – bizonygattad. Közben legurultunk a hegyről, hazavittél. Kiszálltam a kocsidból, és éreztem, kicsit ugyan meg akartál kapni, de annyira nem, hogy holnap magyarázkodni kelljen. Nekem meg pont annyira fájt, mint amennyire könnyűnek éreztem magam: az én lelkem szabaddá vált, történetünk olyan kicsinyre töpörödött, hogy már a tenyeremben is elfért. Akkoriban persze nagyon kellettél, talán ezen az estén is, de nem mindenáron.

2016. 08. 07.

Sétált az utcán sok cuccal, az egyik szatyrában a tejszínhab összefolyhatott a sminkkészletével. Nem taxival ment, mert ki akarta tisztítani a fejét a gyaloglással. Magassarkú cipője kopogott a vasárnapi csöndben. Tempósan baktatott egyik piros lámpától a másikig.

Akkor itt most vége. Neked lesz a legjobb, utoljára találkoztunk, ÉRTED?!

– zakatolt fejében a mondat, amit a férfi pár perce mondott neki kicsit idegesen, mégis gépies természetességgel.

Lejárta a lábát, ezért inkább felugrott a buszra. Felmutatta az első ajtón az érvényes bérletét, mégis önmaga volt a lejártság, a férfi számára legalább is üzemen kívülivé lett. Persze régen le kellett volna zárniuk ezt. (A mit is?) Ez mindig nehéz, nincs rá tökéletes alkalom, főleg, hogy viszonyukban semmi sem volt a nevén nevezve. Meg hát sokáig reménykedett benne, hogy hátha alakul a MI.

Hirtelen a férfi kislányán agyalt, akinek ma ünnepelték hármasban az ötödik születésnapját. Hogy szerette őt a kis szőke lányka. Persze a pici mamája is tudott RÓLA, személye súlytalan volt az anyuka szemszögéből, ők már régen elváltak. Inkább csak örült, hogy a papa végre talált egy rendes nőt.
Magassarkús barátnőnk is pont öt éves volt, amikor a szülei különváltak. A papa és mami válás utáni nagy szerelmeit akkoriban empatikus módon jobban megszerette, mint maguk a szülők. Egy-egy szakításukkor néha úgy érzete, mintha belőle is kitépnének egy darabot. A tanár nénik nem értették, hogy ez a kislány rajzórán – a Rajzold le a családod feladatnál – miért készített komoly felnőtt képregényeket. Amikor például az apjának nem volt csaja, és a kutyatenyésztésbe bolondult bele, a lányka egy óriási kutyacsaládot készített. Apján kívül a rokonait a kép sarkába súvasztotta be, persze csak egészen kicsi méretben. Ez a nagy-kis NŐ most ült a buszon, és a választottja csemetéjén gondolkozott. Már nem az apukát hiányolta, hanem a saját gyerekkora játszódott le előtte. Látott maga előtt egy nagylányt, aki örökké kicsi marad, mert megakadt a lemez úgy öt éves kora körül. Mind e közben

úgy húztak el mellette az évek, mint a vasárnapi utolsó buszon a megállók

A sofőr néhányat ki is hagyott. Nyomtalanul tűnt a ködbe a kamaszkora, ami maga volt a nagybetűs módosult tudatállapot, az egyetemi éveiből valami derengett. ÉS máris harminc lett. Egy olyan felnőtt, aki képtelen leszállni az időbuszról (az nem lehet, hogy már ennyi). Aztán vállat rántott – fejében az elbocsájtó üzenet –, tovább kell lepni: már nem öt éves kislány, aki még mindig a papáját keresi.

A hangyák egy jól szervezett államban élnek. Rendszerük nagyon hasonlít az emberi társadalmakéra. Vannak benne sterilek, ők a dolgozók. Nélkülük nem működne semmi. Vannak termékeny hímek, ők a herék és nőstények, ők pedig a királynők. Mindaddig harmonikusan működik a rendszer, amíg nem lép a képbe a szerelem. Ekkor minden rend

                                                                     felbomlik.

Úgy alakult, hogy bennünk és körülöttünk is elkezdtek működni ezek a hangyák. Eleinte csak távolról láttuk őket

                                                                                           rajzani, háborúzni a Földön.

Az első kézfogasunk alatt egy méterrel. Aztán nagyokat nevettünk, amikor a nyakunkat csiklandozták, amikor először megcsókoltuk egymást. A második találkozón a fagyid tölcsérjét megnyalva egy hangyát is lenyelhettél, mert furcsán mosolyogtál. Aztán megjelentek a ruhámon, amit levettél rólam. Aztán bemásztak az ágyunkba. Szépen lassan az agyunkba is. A közös hitelre vett házunk kapuján is bejöttek. Ott már nem csak egy hangya, hanem egy egész boly jelent meg. Több millióan is lehetnek egy bolyban. Itt is lettek. Éldegéltek először csak a kertben. Néha a nyitva felejtett ajtón bejött pár száz, majd ezer.

Nem tűntek fel, mert harmóniában éltek velünk, bennünk. A koszos cipőddel behozott bolyok sem zavartak. Aztán egyszer csak túl sokan lettek. Hirtelen minden a visszájára fordult. A kézfogás, talán az egy méter sem annyi. Lehet, hogy nem is egy hangya volt a ruhámon, hanem egy mérges kígyó, a hitel, a nyitva hagyott ajtó, a földre dobált zoknijaid, a poharakra száradt rúzsfoltjaim, a nem alul kinyomott fogkrém, vagy az, hogy mindenki elfelejtette megetetni a macskát és nem értjük, miért nyávog. A félig megrágott, hűtőben felejtett almáim, az álmatlan éjszakáid, a tévé előtt elalvásaid, a hajszálaim a lefolyóban, a ritkuló fürdéseiddel fordított arányosságban növekvő kilóim száma, az eltűnéseidet kompenzáló pezsgős, bélszínes, felszínes közös évfordulóink, ahogy a túlóráim is, hogy ne

lássam a hangyáinkat.

Először csak egyre gyakrabban olvastál a vécén, majd szépen lassan könyvekkel és telefonnal végérvényesen beköltöztél a mellékhelyiségbe. A hangyák csak gyűltek. Úgy váltunk a hangya-háborúk részeseivé, hogy észre sem vettük, hogy mi történik velünk. A macska hamis szólamú nyávogása néha megtörte a csendet, de szépen lassan beleszoktunk. Benne is tomboltak a hangyák.

Tudod drágám, gyűlnek, mondtad. Meg olyat is mondtál, hogy mostanra túl sok gyűlt össze. A hangyáink meséje persze nem ezzel kezdődik. Van eleje, közepe és vége. Az elejét nehéz meghatározni, ahogy a végét is. Mert ki tudja, hogy mi voltunk-e előbb vagy a hangyák. Ahogy azt sem, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a szakító ok. Mindenesetre a hangyák egyszer csak működésbe léptek.

De azért dolgozók próbáltunk maradni. Sterilek. Egy kapcsolat dolgozói. De az egyre gyakoribb eltűnéseid a telefonnal a vécén arra utaltak, hogy here lettél. Kiléptél a kettőnk rendszeréből. És suttyomban válaszolgattál a királynők SMS-eimre, akiket magamnál szebbnek és fiatalabbnak gondoltam. És a rend felborult. Féltem, ha én is kilépek, a maradékot is elvesztjük. Bár ne féltem volna. Így borult minden csak igazán. Még sokáig vesztegeltünk a hangyaboly tetején, mert a fene se gondolta volna az elején, hogy egyszer csak tényleg túl sok hangya gyűlik össze.

                                                  Leszakadt a híd, mondtad.

Milyen híd, kérdeztem. A mechanika rezgéstana ez, válaszoltad. Nem értettem. A rezgések hullámtermészetűek és a rezgések száma pusztító erőkre képes. Ha a híd két oldaláról milliószámra indulnak el egyszerre a hangyák, akkor egyszer csak a legerősebb híd is leomolhat.

2015. 08. 05

2016. 03. 14.

Arra riadt fel, hogy szorít a torka, biztos, hogy még van pár órája az ébresztő csörgéséig. Ahogy lenyomta a képernyőt, öt óra három percet mutatott a telefon kijelzője – két órája volt még a kelésig. A visszaalvás könnyűnek tűnt pár percig, majd ahogy eltöprengve újra megnézte a telefonját – és az már öt óra harmincnégyet mutatott -, rádöbbent, visszaalvását tudatosan meg kell szerveznie anélkül, hogy túlságosan éberré válna. Kiszellőztetett, ivott egy pohár vizet, és háton fekve azon töprengett, hogy miként tudna azonnal elaludni. Számba vette a lehetőségeket. A legutóbbi ilyen esetben alkalmazott

szexuális merengés

például annyira feltüzelte, hogy garantált volt az ébrenlét. Nyelvével végig tapogatta fogait, és nyomasztóan érzékelte, hogy legalább két lyukas foga van. A szíve hangosan dobogott, öt óra negyvenhat volt már. A legpóriasabb ötlete támadt, életében először

bárányokat fog számolni, hátha…

Százig nem is volt gond, néha felriadt arra, hogy félreszámol, de  lassan kezdett megnyugodni, de százharmincháromnál már a Tanácsköztársaság napjaira asszociált, százhatvannál elpuskázott matek érettségijén kezdett bosszankodni.

Majd örömtelien kezdett zuhanni az álom felé

 Egyből visszacsöppent gyerekkori emlékeibe, vidéken találta magát, ahol a birka megunta újszülött bárányát, ezért a jószágot bevitték a házba, hogy megerősödjön. A macska méretű kis jószág friss patáin kopogva rohangált fel-alá a lakásban egy vasárnap délután, míg bárányszámolónk Gárdonyi Géza Isten rabjairól írta lázasan olvasónaplójának utolsó fejezetét.

 Újra felriadt lelkiismeret-furdalástól fuldokolva

Ma vajon képes lenne ilyen precíz munkára, töprengett. Egyáltalán mikor olvasott végig egy regényt. Pörgött az idő, már hat húszat mutatott az óra. Újra próbálta felvenni a fonalat: a bárányok ott bégettek a feje körül. Igyekezte vizualizálni, most akkor egyre több bárány lesz, vagy mindig csak a valahányadik. Ismét vidéki élmények lepték el. A kitaszított újszülött bárányon agonizált. Miért van az, hogy az anya az egyiket elfogadja, a másikat nem.

Mind Isten rabja

A bárányszámolgatás ritmusába hirtelen  elkezdett huhogni egy ijedt, rekedtes hangú bagoly. Dalának tizedik strófájánál egy öblös kutya is becsatlakozott. Az előző kéménysepréskor a mókusokat kilakoltatták, így a kéttagúra zsugorodott szabadtéri zenekar végül álomba ringatta őt. Mélyen végig aludta a maradék három percet a telefonos ébresztőóra, Ideje felkelni című szövegére.

 

 

2016.01.24.

Hogy milyen ölre menő harcok folynak az irodában, miközben ezerrel dolgozunk? A szerelemféltés például kismiska a klíma kontra szellőztetés körül dúló hideg-meleg háborúkhoz képest, csak hogy egy tipikusnál maradjunk, vegyük mindjárt az étkezést.

Itt nem két csoport van, hanem szinte végtelen. Vannak például a közösen menzára járók, ők betartják, hogy tizenegy óra ötvenkilenc perckor ledobják az egeret, és mennek kajálni akkor is, ha bejön egy fontos ügy, vagy nem éhesek, őket a dél kötelezi.

Van az a tábor, amelyik alig várja a menzások eltűnését, hogy távollétükben végre zavartalanul dolgozhasson.

Vannak, akik szorgalmasabban dobozolnak, mint Tóték. Ők nap mint nap hozzák a különféle elemózsiájukat, és szeparált csoportokban a konyhába beszabadulva összeeresztik a pacal szagot a kelkáposztán át a sarkon vett kínaiig sok minden egyébbel. Persze a konyhaajtó véletlenül mindig résnyire nyitva marad, hogy aki ezalatt is dolgozna, véletlenül se érezze azt, hogy nem egy underground kifőzdében van.

Vannak, akik rendelnek. Ők azok, akik a leginkább kilógnak a sorból. Kicsit irigykedünk rájuk, mert rendelni drága, ezért nem véletlen, hogy csakis a jól keresők engedhetik meg maguknak. Utoljára talán az általános iskolai technika órán mosogattak, így fogalmuk sincs arról, hogy mi folyik a konyhában.

Vannak, akik a sarki henteshez járnak, ők diszkréten eltűnnek húsz percre az irodából, majd visszatérnek egy szürke papírba csomagolt véres hurkával, amit a klaviatúra fölött elmajszolgatnak. Vannak, akik kaja helyett cigiznek és kávéznak.

Nekik kilenc életük lehet, ha nem több, mert a cigi nem sok tápanyagot tartalmaz.

A hirtelen reformtáplálkozásra áttérőkről sem szabad megfeledkeznünk – párkapcsolati krízis és/vagy újévi fogadalmak idején fokozottan megnő a számuk -, ők hirtelen tábort váltva,  egyik napról a másikra a pacalról  nyers zellerre állnak át. Pár napig bosszankodik is miattuk a sarki csülkös, de a csődveszély hamar elillan: a drasztikus életmódváltásba vágók – a cigi-kávé híveivel ellentétben –, három napon belül belátják, hogy

KAJA NÉLKÜL NINCS ÉLET

Vannak, akik nem számolnak az éhséggel, az ő csoportjuk két alcsoportra oszlik. Az egyik az öntudatlan szarkák társasága, akik csakúgy bejönnek, és amikor megéheznek, bekiáltanak az éterbe, hogy van-e valakinél valami harapnivaló. Magától értetődő módon mindig jut nekik valami, mi több egészen szép falatokat kapnak.
A másik alcsoport tagjai azonban sunyi módon csennek a hűtőből. Nem nevezzük meg őket – mégiscsak a kollégáink -, nem is léteznek. Fehér hollók lehetnek, de olykor híre kel annak, hogy néha-néha eltűnik egy-egy túrórudi, vagy egyéb apróság.

A másik a levegő körüli vihar. A pöttyös lopásához képest igencsak forró háború tud dúlni a szellőztetés körül. Levegő nélkül nincs élet, néhányan mégis úgy gondolják, hogy talán mégis. Hideg-meleg ide vagy oda, nem engedik, hogy ablakot nyissunk. Télen fáznak, nyáron melegük van tőle. A csatározás már épp a tetőfokára hágna, amikor közbelép a főnök:

Gyerekek, lassan össze kéne kapnia magát a társaságnak, különben mindenki mehet az utcára.

Ettől hirtelen szorgalmas lesz a brigád, ám lassan-lassan szakadozik a külső fenyegetettség, és az ösztönök újra uralkodni kezdenek.

2016.01.01.

A buli nem tudja, hogy szilveszterkor jobbnak kellene lennie, mint máskor, ezért ezen az éjszakán sem tud másmilyen lenni. Valamiért mégis évről évre várjuk a csodát… évben megy a görcsölés, hogy ugyan mi legyen aznap este: mégiscsak szilveszter van.

Ötven éves kor alatt hatványozódik a kérdés. Ilyenkor irigykedve nézzük az ötvenes-hatvanas szüleinket, akik már teljesen polgárian kezelik a dolgot. Vagy egy jól bevált baráti körhöz mennek át, és bőséges malacsült mellett intelligensen elborozgatnak, vagy nemes egyszerűséggel ott felejtik magukat a Dumaszínház tévéadás előtt.

Velünk egészen más a helyzet, mert már elmúltunk húsz évesek, de még nem értük el az ötvenet, jó esetben van egy meghívásunk valahova erre az estére. Van, hogy többre is. Utóbbi esetében borzasztó nagy dilemma előtt állunk. Lehet éjszaka jönni-menni. Csak hát hideg van, taxit nehéz fogni, és kissé költséges  minden egyes házibuliba egy belépő piával érkezni.

Vegyük végig, eddig mik voltak

Van, amikor pár barátunkkal úgy döntünk, hogy – ugyan tudjuk, hogy ilyenkor a városban elszabadul a pokol, de csak azért is szórakozóhelyen bulizunk. Ez általában a csalódás a köbön: drága, számolni kell a tömeggel, és olyan lassú a kiszolgálás, hogy a Himnuszt szín józanul dörmögöd tök egyedül a tömegben. A legtöbb helyen a visszaszámlálás valamiért angolul van, függetlenül attól, hogy milyen országban vagy. Mindenki várja a csodát, hogy történik valami, és éjjel három-négy körül jön a csalódás: ez is csak egy olyan buli, mint az összes többi.

Aztán vannak az igazán bevállalós ünneplések. Ilyen például, amikor vidéki házibulit választunk, és onnan aztán nem lehet menekülni. Persze ez sokszor azért történik, mert van egy kiszemeltünk, akivel ezen a különleges éjszakán talán összejöhetünk végre, és láss csodát, elhív a házibulijába az illető. Nagy lelkesen odamegyünk. Vagy nincs kiszemelt, de idén ezt dobta a gép: hát megyünk. Ott találjuk magunkat egy óriási parasztházban, ami elé lovak vannak kikötve. Az év utolsó napján a szomszédnak szinte semmi joga sincs. A buli addig fajulhat, ameddig csak tud. Nem meglepő, ha betéved a házba egy ló, vagy az este késdobálásba fullad.

A házibulik sorában persze előfordulhat olyan is, amelyik véletlenül tényleg jól sikerül, de a szilveszter ténye annyira rányomja a bélyegét az estére, hogy még a jó sem jó.

Van, amikor úgy döntesz, elég volt a szar szilveszterekből! Ennek jegyében szervezel egy bulit, ahova elhívsz húsz-harminc embert. Egy darabig félsz, hogy nem fognak eljönni elegen, aztán éjfél körül azon kapod magad, hogy csak minden második embert ismered. Pár szőnyeg le van hányva, és te sem menekülsz a nagy kiszemelt szerepe elől: ebben az évben neked vall szerelmet egy haverod, akire úgy nézel, mint a bátyádra.

Van, amikor nem mi döntünk a programról, hanem rólunk döntenek a vírusok.  A szilveszteri betegségnek több előnye is van. Az első, hogy nem kell megszervezni. Az is jó benne, hogy nem kell magyarázkodnod, hogy miért nem mész sehova beteg vagy és kész. A legszuperebb következménye – ha akarod, ha nem -, hogy következő nap nem leszel másnapos.

Pár év alatt eljön az a pont, amikor szeretnéd a szilveszteri buli kötelező jellegét szögre akasztani, létezését törölni a tudatodból – és az itthon maradok, majd én ünneplek egyedül egy kicsit, és következő nap kipihenten kezdem az évet –, ezért otthon maradsz, és végig búslakodod, mert valahogy mégis megcsap a szele annak, hogy nincs még egy olyan barom, aki egyedül tölti ezt az estét.

Van olyan év is, amikor kivételesen újra hiszel a szilveszteri buli erejében, és tudatosan készülsz rá, szép és szexi akarsz majd lenni, csak a nagy öröm odáig fajul, hogy előző este annyit iszol egy ártalmatlannak induló spontán összejövetelen, hogy december harmincegyén mindenre tudsz gondolni, csak bulira, emberekre és alkoholra nem. Ilyenkor szinte mérges vagy a világra, és nem érted, hogy miért kell ilyenkor lármázni.

 

Kezdtem aggódni, hogy talán valami baj ért. Gondoltam is rá, hogy mi lehet veled, mert  egészen elképesztő dolgot vettem észre:  az elmúlt egy egész napban semmit nem osztottál meg magadról. Eleve elmaradt a reggeli fotód arról, hogyan keltél fel reggel, vagy mit ettél. Ahogy azt sem voltál képes tudatni ezernél több ismerősöddel, hogy ma milyen komoly ember leszel, hiszen mint mindenki más, bemész dolgozni.

Olyan edzőtermi fotót sem posztoltál, ahol lencsevégre kapod a futópadod kijelzőjét, amely mutatja, hogy lefutottal három kilométert. Pedig ennyi ismerőssel így kiszúrni nem játék, szinte követelték, hogy tájékoztasd őket hogylétedről. Mindenki tűkön ült, hogy mi lehet veled. Egy napja semmi hírt nem kaptunk rólad.

Nem érdeklődtél például a közelemben tartandó esemény iránt sem, ahogy valamilyen oldal kedvelésére sem hívtál meg. Azon tanakodtam, hogy lehet, valami egészen súlyos dolog történt veled. Aztán megnyugtattam magam, hiszen ebben az esetben csak bejelentkeztél volna valamelyik kórházba egy bokaficam miatt, mint háborús hős.

Egy szürke országút volt nélküled ma a hírfolyam.

A végén már szinte hideglelést kaptunk attól, hogy nemhogy a kedvedről, a gyomrod állapotáról, a főztjeidről, az állatfotóidról, még a napi aktivitásaidról sem kaptunk hírt. Pedig számunkra mindez jelentette az élet egyetlen értelmét.
Aztán este fél tízkor hála a jó égnek tudattad mindenkivel, hogy köszönöd az aggodalmat, veled minden oké, csak a telefonod elhalálozott, és hogy ugyan kemény napod volt a facebook nélkül, de mint sok durva megpróbáltatást, ezt is túlélted.

 

Mit tudsz annyit facebookozni, kérdezik tőled egy darabig. Meg hogy ők aztán erre a hülyeségre soha nem fognak regisztrálni. Eddig is megvoltak nélküle, ezután is így lesz. Majd egyszer csak azzal állít haza az anyád, hogy már az összes barátja fent van, ő is regisztrálna. Ugyan segíts már neki. A fél szombatot azzal töltitek, hogy alapszinten megtanítod őt facebook-ul. A körmét rágva ül melletted, miközben kitöltöd az adatlapját. Feltesztek róla egy fiatalos, spanyolországi nyaralós képet, meg az iskoláit.

A korát ne,

kéri.

Egy darabig örül, hogy most már ő is fent van… Nézegeti, próbálgatja. Két nap múlva összeomolva hív. Ő ezt a rendszert nem érti. A belépőkódját sem tudja már, pedig felírta egy papírra. „Légyszi, inkább vegyél le”- könyörög. Megnyugtatod, hogy nem fog rászállni a Hamasz, vagy az adóhatóság attól, mert facebookozik.

Telik-múlik az idő. El is felejti, hogy fent van. Úgy érzed, ha ennyi energiát öltél a profilja slétrehozásában, innentől te ‘kezelheted’ majd azt. Likeolod magad és a dolgaidat róla. Igen ám, csak mivel ő ott egy szuverén valaki, elkezdenek írni neki az ismerősei. Eleinte csak a szülinapjára. Tiszta sor, válaszolsz a nevében, hogy köszöni, vagyis köszönöd szépen. Aztán jönnek az egyre bonyolultabb kérdések.

Anya, légyszi mondd már, mit írjak a Kovács Ernőnek, írta, hogy milyen szép a profilképed. – Jézus, ilyen embert nem is ismerek. – De, hát múltkor mondtad, hogy fogadjam el nyugodtan a jelölését. Megint eltelik fél év. És eszébe jut, hogy ő fent van a facebookon. Hogy miért? Mert a kollegái mondják, hogy látták, hogy megosztott valamit. Ekkor esik le neki a tantusz, hogy ja, igen, a lányom ’lehetett az’.

Ekkor köszönt be facebook-tagságának reneszánsza: elkezdi használni a profilját. Lassan megjegyzi, hogy kell belépni.

DE

a te munkád itt indul el igazán. Ugyanis záporozni kezdenek az olyan kérdések, mint Jézusom, miért küld nekem üzentet a Kovács Peti, hogy hogy vagy? Most mit írjak? Hogy kell erre válaszolni? Vagy – Mi ez a sok idiótaság itt az oldalamon? – Anya, ez az üzenőfal. Olyan, mint az utca: tele van mindennel. Aztán Jézusom, rólam kik tették fel a megkérdezésem nélkül ezeket a képeket? – Anya, meg lettél jelölve!

A megjelölés fogalmát hosszú körmondatokkal magyarázod el neki feleslegesen, mert nem érti igazán. A klasszikus kérdés, ami egyébként minket is kínzott még wiw-es időszakunkban a Látja a másik, ha rámegyek az oldalára? Ha látná, arra a facebook menne rá.

Gondolom, mindenkinek megvan az a rész a South Parkból, amikor a nagyszülő megsértődik az unokájára, mert az nem jelöli őt vissza. Na, hát ez a te szüleidnél sincs másként. Hiszen jönnek a nárcisztikus kérdések, mint Miért csak ennyien likeolják a képem? 56 évesen kell rádöbbennem, hogy népszerűtlen vagyok a barátaim körében?

Lehet, hogy a szüleink az új Y generáció?

Aztán egyszer csak ön- és közveszélyes aktív felhasználóvá válik. Megoszt videókat, amiket jó esetben nem likeol. Magánlevelezését néha a falon bonyolítja, vagy egy ismerőse által megosztott képen látható unokához gratulál. Mire az ismerőse kedvesen megköszöni, de ez nem az ő unokája. Persze még sok mást csinál. Te csak állsz aggódva, dermedten, és nyugtázod: a facebookon a szüleid a gyerekeiddé válnak. Ugyanúgy meg kell őket tanítanod a közösségi háló használatára, mint ahogy ők téged felneveltek: rengeteg türelemmel, bosszankodással és odaadással.

(Keletkezés: 2015-10-31)