2025 nyarán, amikor újra visszatértem a Császár-Komjádi Sportuszodába – ahová az év többi részében ritkábban jutok el –, majdnem minden a régi volt. Csak egy érces hang, a jellegzetes mozgás és a bot koppanása hiányzott a 25-ös medence partjáról. 65 éves lenne ma Kállay Katalin úszóedző, akit az úszóvilág csak Kati néniként ismert.
Életét egy súlyos baleset törte derékba, de felépült, és csendben, alázattal folytatta munkáját. Tanítványai közül sokan versenyzőkké, olimpiai és paralimpiai bajnokokká váltak – ő azonban mindig ott maradt, ahol a legjobban szeretett lenni: a medence közelében. Életútja ma is példaértékű lehet azoknak, akik küzdeni akarnak, és hisznek az újrakezdésben.
A teljes – változtatások nélküli – beszélgetés Kállay Katalinnal
Csodákat művel a víz, csak hinnünk kell benne
A mozgássérültek szorgalmasabbak a sportban, mint az egészségesek, edzőként azt is látom, hogy az élet egyéb területein is makacsabbak – vallja Kállay Katalin, akivel a Császár-Komjádi Sportuszodában beszélgettünk a sportág szépségeiről és nehézségeiről. Katalin 1960. április 1-én született Budapesten, és négyévesen kezdett el úszni tanulni. Tizenhat esztendős koráig korosztályos válogatott volt, ám úszótársaival ellentétben alacsony maradt, ezért húsz és fél évesen abbahagyta a versenyszerű úszást. A Testnevelési Főiskolán szerzett testnevelő tanári, majd úszó szakedzői diplomát. Később a Tanárképző Főiskolán elvégezte a matematika és a fizika szakot. Huszonöt évesen olyan súlyos autóbalesetet szenvedett, hogy az orvosok amputálni akarták az egyik lábát. Hitének és akaraterejének köszönhetően azonban felépült. Ma egy bottal jár, és továbbra is edzőként dolgozik a Komjádiban, emellett matematikából és fizikából korrepetál diákokat.
Mennyire jelentett számodra kényszert gyerekként a rendszeres úszóedzés, ahova a bátyáddal jártál?
A Mátyáshegyen laktunk, és a mérnökként dolgozó szüleimnek korán reggel be kellett érniük a Tervező Irodába. Ezért az óvoda és az iskola előtt elvittek minket a régi Császár Uszodába (ma Császár-Komjádi Sportuszoda), és beadtak bennünket egy úszótanfolyamra – mondhatjuk, hogy kényszer volt. Ám a bátyám öttusázó, én úszó lettem. Amíg a szorgalom elég volt, jó eredményeket értem el, azonban 166 centiméternél megálltam a növésben, ez egy úszó esetében nem elég.
Már testnevelő tanárként dolgoztál egy általános iskolában, mellette az uszodában is oktattál, amikor bevezették az ebadót, majd jött a baleset.
1985-től évi 800 forintot vetettek ki a kutyatartókra, amely nem volt kis összeg: az akkori havi tanári fizetésem 2350 forint volt. Bizony, sokan megváltak akkoriban a kutyájuktól. Egy késő őszi napon mentem autóval, ónos eső volt, és Budapest határában az előttem haladó járműből elém dobtak egy ebet. Hirtelen fékeztem, megcsúszott az autóm, és frontálisan ütköztem egy tartályszállító kamionnal. Kirepültem az autóból, betört a fejem, eltört mindkét karom és lábam, valamint a medencém.
Elvesztettem az eszméletemet, és csak több hónap múlva tértem vissza az éberkómából. A balesetem után az orvosok úgy vélték, hogy – egy gyulladás okozta súlyos fertőzés miatt – amputálni kell majd az egyik lábam, és ha meg is marad, nem tudom majd behajlítani. Akaraterővel és az úszás segítségével azonban szépen lassan nemcsak az utóbbi sikerül, de az operációt is el tudtam kerülni. A víz csodákat művel.
Milyen támogatást kaptál a családodtól és a kollégáidtól a felépülésed idején?
Természetesen sokat segítettek. A kollégáim is végig erősítettek abban, hogy visszavárnak az uszodába. A baleset előtt megkezdett úszó szakedzői diplomámat másfél év kihagyás után, Kerezsi Endre, a Magyar Testnevelési Főiskola (ma Testnevelési Egyetem) akkori tanszékvezetőjének jóváhagyásával megszerezhettem.
Hogyan folytattad a kihagyás után a munkát, és miként lettél a Paralimpiai Szövetség Úszó szakágának vezetője?
A felépülésemet követően abba a csapatba kerültem vissza edzőnek, ahol már a balesetem előtt is oktattam. Hat és kilenc éves korosztállyal dolgoztam. A mozgássérült úszók is azokban az órákban jártak le tréningezni, amikor én ott voltam. Az edzőjük biztatására elkezdtem velük úszni. Ám tudtam, hogy nagy fölényben vagyok velük szemben – én eleve úszóként kerültem közéjük –, és természetesen sorra nyertem a versenyeket. Úgy éreztem, ez nem igazságos. Volt úszóedzői diplomám, és az úszó szakág akkori vezetője már szerette volna átadni valaki másnak a tisztségét, ezért elvállaltam. A szakággal a világ számos pontjára eljutottunk: az 1996-os Atlantai Paralimpián négy úszónk is aranyérmet nyert, és többen dobogósok lettek. A 2008-as Pekingi Olimpián – ahol szintén szép eredményeket értünk el – még részt vettem, de segédedzőként már kint volt velem Magyarovits Zoltán.
Melyek a legalapvetőbb jellem- és viselkedésbeli különbségek az egészséges és a mozgássérült sportolók között?
Sok mozgássérült intézetben nő fel, ezért hatalmas lehetőség számukra, hogy eljuthatnak egy uszodába, ahol valaki emberszámba veszi őket és foglalkozik velük. Számukra életcél, életfeladat, hogy jól ússzanak, és kijuthassanak egy versenyre. Éppen ezért sokkal szorgalmasabbak az egészségeseknél. Ez az életük valamennyi területén megmutatkozik, az akaratosságuk és makacsságuk miatt nem könnyű velük. Nagy empátia kell hozzájuk, amivel nem sokan rendelkeznek.
Milyen fejlődést látsz esetükben oktatóként?
Folyamatosan a saját felépülésem történetét látom bennük viszont. A fogyatékosság mértéke és milyensége ellenére úgy gondolom, hogy mindig van hova fejlődni. Az, aki korábban nem tudott lejönni a lépcsőn, az edzések hatására képessé válik erre a feladatra. Ha valaki pedig nem tudott leúszni huszonöt métert, egyszer csak százat lehúz.
Milyen helyet foglal el az úszás az egészséges gyermekek mindennapjaiban?
Mostanában kevés gyerek jár úszni, részben mert egy helyhez kötött, költséges aktivitás. Noha egyre több uszoda épül, nem minden térségben van a lakóhelyhez közel létesítmény. Másrészt a mai fiatalok körében nem annyira népszerű ez a macerás és monotonnak számító sportág.
Milyen korosztályoknak tartasz edzéseket mostanában?
Elsősorban két (négy-hét évesek) korosztállyal foglalkozom. Őket még viszonylag könnyen tudják hozni a szülők a foglalkozásokra. Ám a hat-hét és kilenc évesek esetében az iskola mellett már kevésbé fér bele az úszás. Öröm tapasztalni, hogy sok felnőtt is vesz tőlem órákat.
Hogyan hat ez a mozgásforma a testre és lélekre?
Nem terheli a vázizomzatot, vázszerkezetet és az ízületeket. Emellett javítja a keringést és fejlődik a légzésfunkció, illetve jót tesz az ereknek. A sérülés esélye is igen csekély, ez egyedül a mellúszás esetében fordulhat elő a térd forgatása miatt. A sportág normalizálja a pulzusszámot, ami a mindennapi életünkre is kihat. Ez mind-mind erősít minket mentálisan is.
Miként érdemes a nulláról elkezdeni az úszás?
A legfontosabb, hogy az, aki nem tud úszni, ne szégyellje magát, amikor belevág. Természetesen, ha valaki felnőttként kezdi el, több idő, mire elsajátítja, mint egy négy-öt éves gyerek.
Milyen közösségeket látsz a szűkebb környezetedben? Mi kell ahhoz, hogy ez működjön?
Attól működhet jól egy közösség, ha nyitottak vagyunk egymás felé, és ha képesek vagyunk együtt felépíteni valamit, amihez folyamatosan hozzáadunk mindannyian. Katolikus vagyok, nagyon sok karitatív programot szervezek. Hidegkúton lakom, ahol számos társaság működik. Itt, a Komjádiban is egy nagyon jó légkörű közösség van. Mindenki ismer mindenkit. Nagyon szeretek itt lenni, ezért, ha kell, szívesen lejövök hajnalban, délben vagy este. Bármit megcsinálok, csak a víz partján legyek.
Csak a partján, vagy olykor úszol is?
Minden héten kétszer úszom, és naponta tornázom.
Szerző: Zsigmond Lilian
