2016. 08. 07.

Sétált az utcán sok cuccal, az egyik szatyrában a tejszínhab összefolyhatott a sminkkészletével. Nem taxival ment, mert ki akarta tisztítani a fejét a gyaloglással. Magassarkú cipője kopogott a vasárnapi csöndben. Tempósan baktatott egyik piros lámpától a másikig.

Akkor itt most vége. Neked lesz a legjobb, utoljára találkoztunk, ÉRTED?!

– zakatolt fejében a mondat, amit a férfi pár perce mondott neki kicsit idegesen, mégis gépies természetességgel.

Lejárta a lábát, ezért inkább felugrott a buszra. Felmutatta az első ajtón az érvényes bérletét, mégis önmaga volt a lejártság, a férfi számára legalább is üzemen kívülivé lett. Persze régen le kellett volna zárniuk ezt. (A mit is?) Ez mindig nehéz, nincs rá tökéletes alkalom, főleg, hogy viszonyukban semmi sem volt a nevén nevezve. Meg hát sokáig reménykedett benne, hogy hátha alakul a MI.

Hirtelen a férfi kislányán agyalt, akinek ma ünnepelték hármasban az ötödik születésnapját. Hogy szerette őt a kis szőke lányka. Persze a pici mamája is tudott RÓLA, személye súlytalan volt az anyuka szemszögéből, ők már régen elváltak. Inkább csak örült, hogy a papa végre talált egy rendes nőt.
Magassarkús barátnőnk is pont öt éves volt, amikor a szülei különváltak. A papa és mami válás utáni nagy szerelmeit akkoriban empatikus módon jobban megszerette, mint maguk a szülők. Egy-egy szakításukkor néha úgy érzete, mintha belőle is kitépnének egy darabot. A tanár nénik nem értették, hogy ez a kislány rajzórán – a Rajzold le a családod feladatnál – miért készített komoly felnőtt képregényeket. Amikor például az apjának nem volt csaja, és a kutyatenyésztésbe bolondult bele, a lányka egy óriási kutyacsaládot készített. Apján kívül a rokonait a kép sarkába súvasztotta be, persze csak egészen kicsi méretben. Ez a nagy-kis NŐ most ült a buszon, és a választottja csemetéjén gondolkozott. Már nem az apukát hiányolta, hanem a saját gyerekkora játszódott le előtte. Látott maga előtt egy nagylányt, aki örökké kicsi marad, mert megakadt a lemez úgy öt éves kora körül. Mind e közben

úgy húztak el mellette az évek, mint a vasárnapi utolsó buszon a megállók

A sofőr néhányat ki is hagyott. Nyomtalanul tűnt a ködbe a kamaszkora, ami maga volt a nagybetűs módosult tudatállapot, az egyetemi éveiből valami derengett. ÉS máris harminc lett. Egy olyan felnőtt, aki képtelen leszállni az időbuszról (az nem lehet, hogy már ennyi). Aztán vállat rántott – fejében az elbocsájtó üzenet –, tovább kell lepni: már nem öt éves kislány, aki még mindig a papáját keresi.