2016. 07. 21.

A városban masírozó sárga fénycsóvákat néztük a Normafa tetejéről. Volt pénz a zsebünkben, minden adott lett volna arra, hogy te meg én újra megpróbáljuk együtt azt, amihez az egyetemen nem voltunk elég érettek – gondoltam. Mégis szorított a torkom: hú, bassza meg, felnőttünk, már mindennek komoly tétje van…
Miközben a távoli, tenyérben elférő kilátás(aink)ba révedtünk, a fejemben zakatolt a pár évvel korábbi mondatod:

“Nem illünk össze, de közöttünk mindig is volt, van és lesz kémia, csak tudnunk kell kezelni.”

 Nem vagyok orvos vagy ellenőr, hogy ezt kezelni tudjam – gondoltam.

A Normafán is úgy sejlett, hogy ez nem embernek való. Ott álltunk a körülöttünk rajzó párok hangos smárjainak kereszttüzében, vakargattam a fejem, és egy belső kérdéssel lerendeztem: mi mik vagyunk egymásnak most, hogy a kémia még tart, de közben van egy stabil nőd, akivel papíron… Tébláboltunk a szakadék szélén, ahova felvittél, hogy ott legyünk tét nélkül, miközben van barátnőd, aki pedig igen komoly. Gyerektervezés – kérdeztem. Ajj, ne is mond, rajta vagyunk az ügyön – válaszoltad gépiesen. Szóval, ez nálatok egy ügy – töprengtem.
A város tetején nem tudtam eldönteni, hogy a jövőd a barátnőddel a kisebb, a radírozható, vagy én gondolom túl magam az életedben, vagy midben.
Furcsa volt téged látni a képzelt apa szerepében.

Egyszerre voltál magabiztos, és az, akit az egyetemen megismertem: beképzelt, ingatag, mégis vonzó figura.

Á, de hagyjuk ezt most – vágtad rá gyorsan a hegytetőn. A Strand Fesztiválra lemegyünk ketten – kérdezted. Mit meg nem adtam volna, ha hirtelen kritikus apám bújt volna belém, aki vasvillával küldi el a körülöttem rajzó suhancokat a büdös francba, hogy az ő egyetlen lelkét már pedig senki nem manipulálhatja. Ehelyett balgán suttogtam: persze, menjünk, tök jó lesz… Elvégre nem az én fejem kötik be hamarosan szaros pelenkákkal – gondoltam. A gyerekvállalás az új holtomiglan, holtodiglan – bizonygattad. Közben legurultunk a hegyről, hazavittél. Kiszálltam a kocsidból, és éreztem, kicsit ugyan meg akartál kapni, de annyira nem, hogy holnap magyarázkodni kelljen. Nekem meg pont annyira fájt, mint amennyire könnyűnek éreztem magam: az én lelkem szabaddá vált, történetünk olyan kicsinyre töpörödött, hogy már a tenyeremben is elfért. Akkoriban persze nagyon kellettél, talán ezen az estén is, de nem mindenáron.