A hangyák egy jól szervezett államban élnek. Rendszerük nagyon hasonlít az emberi társadalmakéra. Vannak benne sterilek, ők a dolgozók. Nélkülük nem működne semmi. Vannak termékeny hímek, ők a herék és nőstények, ők pedig a királynők. Mindaddig harmonikusan működik a rendszer, amíg nem lép a képbe a szerelem. Ekkor minden rend

                                                                     felbomlik.

Úgy alakult, hogy bennünk és körülöttünk is elkezdtek működni ezek a hangyák. Eleinte csak távolról láttuk őket

                                                                                           rajzani, háborúzni a Földön.

Az első kézfogasunk alatt egy méterrel. Aztán nagyokat nevettünk, amikor a nyakunkat csiklandozták, amikor először megcsókoltuk egymást. A második találkozón a fagyid tölcsérjét megnyalva egy hangyát is lenyelhettél, mert furcsán mosolyogtál. Aztán megjelentek a ruhámon, amit levettél rólam. Aztán bemásztak az ágyunkba. Szépen lassan az agyunkba is. A közös hitelre vett házunk kapuján is bejöttek. Ott már nem csak egy hangya, hanem egy egész boly jelent meg. Több millióan is lehetnek egy bolyban. Itt is lettek. Éldegéltek először csak a kertben. Néha a nyitva felejtett ajtón bejött pár száz, majd ezer.

Nem tűntek fel, mert harmóniában éltek velünk, bennünk. A koszos cipőddel behozott bolyok sem zavartak. Aztán egyszer csak túl sokan lettek. Hirtelen minden a visszájára fordult. A kézfogás, talán az egy méter sem annyi. Lehet, hogy nem is egy hangya volt a ruhámon, hanem egy mérges kígyó, a hitel, a nyitva hagyott ajtó, a földre dobált zoknijaid, a poharakra száradt rúzsfoltjaim, a nem alul kinyomott fogkrém, vagy az, hogy mindenki elfelejtette megetetni a macskát és nem értjük, miért nyávog. A félig megrágott, hűtőben felejtett almáim, az álmatlan éjszakáid, a tévé előtt elalvásaid, a hajszálaim a lefolyóban, a ritkuló fürdéseiddel fordított arányosságban növekvő kilóim száma, az eltűnéseidet kompenzáló pezsgős, bélszínes, felszínes közös évfordulóink, ahogy a túlóráim is, hogy ne

lássam a hangyáinkat.

Először csak egyre gyakrabban olvastál a vécén, majd szépen lassan könyvekkel és telefonnal végérvényesen beköltöztél a mellékhelyiségbe. A hangyák csak gyűltek. Úgy váltunk a hangya-háborúk részeseivé, hogy észre sem vettük, hogy mi történik velünk. A macska hamis szólamú nyávogása néha megtörte a csendet, de szépen lassan beleszoktunk. Benne is tomboltak a hangyák.

Tudod drágám, gyűlnek, mondtad. Meg olyat is mondtál, hogy mostanra túl sok gyűlt össze. A hangyáink meséje persze nem ezzel kezdődik. Van eleje, közepe és vége. Az elejét nehéz meghatározni, ahogy a végét is. Mert ki tudja, hogy mi voltunk-e előbb vagy a hangyák. Ahogy azt sem, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a szakító ok. Mindenesetre a hangyák egyszer csak működésbe léptek.

De azért dolgozók próbáltunk maradni. Sterilek. Egy kapcsolat dolgozói. De az egyre gyakoribb eltűnéseid a telefonnal a vécén arra utaltak, hogy here lettél. Kiléptél a kettőnk rendszeréből. És suttyomban válaszolgattál a királynők SMS-eimre, akiket magamnál szebbnek és fiatalabbnak gondoltam. És a rend felborult. Féltem, ha én is kilépek, a maradékot is elvesztjük. Bár ne féltem volna. Így borult minden csak igazán. Még sokáig vesztegeltünk a hangyaboly tetején, mert a fene se gondolta volna az elején, hogy egyszer csak tényleg túl sok hangya gyűlik össze.

                                                  Leszakadt a híd, mondtad.

Milyen híd, kérdeztem. A mechanika rezgéstana ez, válaszoltad. Nem értettem. A rezgések hullámtermészetűek és a rezgések száma pusztító erőkre képes. Ha a híd két oldaláról milliószámra indulnak el egyszerre a hangyák, akkor egyszer csak a legerősebb híd is leomolhat.

2015. 08. 05