Liliárium

2016.01.24.

Hogy milyen ölre menő harcok folynak az irodában, miközben ezerrel dolgozunk? A szerelemféltés például kismiska a klíma kontra szellőztetés körül dúló hideg-meleg háborúkhoz képest, csak hogy egy tipikusnál maradjunk, vegyük mindjárt az étkezést.

Itt nem két csoport van, hanem szinte végtelen. Vannak például a közösen menzára járók, ők betartják, hogy tizenegy óra ötvenkilenc perckor ledobják az egeret, és mennek kajálni akkor is, ha bejön egy fontos ügy, vagy nem éhesek, őket a dél kötelezi.

Van az a tábor, amelyik alig várja a menzások eltűnését, hogy távollétükben végre zavartalanul dolgozhasson.

Vannak, akik szorgalmasabban dobozolnak, mint Tóték. Ők nap mint nap hozzák a különféle elemózsiájukat, és szeparált csoportokban a konyhába beszabadulva összeeresztik a pacal szagot a kelkáposztán át a sarkon vett kínaiig sok minden egyébbel. Persze a konyhaajtó véletlenül mindig résnyire nyitva marad, hogy aki ezalatt is dolgozna, véletlenül se érezze azt, hogy nem egy underground kifőzdében van.

Vannak, akik rendelnek. Ők azok, akik a leginkább kilógnak a sorból. Kicsit irigykedünk rájuk, mert rendelni drága, ezért nem véletlen, hogy csakis a jól keresők engedhetik meg maguknak. Utoljára talán az általános iskolai technika órán mosogattak, így fogalmuk sincs arról, hogy mi folyik a konyhában.

Vannak, akik a sarki henteshez járnak, ők diszkréten eltűnnek húsz percre az irodából, majd visszatérnek egy szürke papírba csomagolt véres hurkával, amit a klaviatúra fölött elmajszolgatnak. Vannak, akik kaja helyett cigiznek és kávéznak.

Nekik kilenc életük lehet, ha nem több, mert a cigi nem sok tápanyagot tartalmaz.

A hirtelen reformtáplálkozásra áttérőkről sem szabad megfeledkeznünk – párkapcsolati krízis és/vagy újévi fogadalmak idején fokozottan megnő a számuk -, ők hirtelen tábort váltva,  egyik napról a másikra a pacalról  nyers zellerre állnak át. Pár napig bosszankodik is miattuk a sarki csülkös, de a csődveszély hamar elillan: a drasztikus életmódváltásba vágók – a cigi-kávé híveivel ellentétben –, három napon belül belátják, hogy

KAJA NÉLKÜL NINCS ÉLET

Vannak, akik nem számolnak az éhséggel, az ő csoportjuk két alcsoportra oszlik. Az egyik az öntudatlan szarkák társasága, akik csakúgy bejönnek, és amikor megéheznek, bekiáltanak az éterbe, hogy van-e valakinél valami harapnivaló. Magától értetődő módon mindig jut nekik valami, mi több egészen szép falatokat kapnak.
A másik alcsoport tagjai azonban sunyi módon csennek a hűtőből. Nem nevezzük meg őket – mégiscsak a kollégáink -, nem is léteznek. Fehér hollók lehetnek, de olykor híre kel annak, hogy néha-néha eltűnik egy-egy túrórudi, vagy egyéb apróság.

A másik a levegő körüli vihar. A pöttyös lopásához képest igencsak forró háború tud dúlni a szellőztetés körül. Levegő nélkül nincs élet, néhányan mégis úgy gondolják, hogy talán mégis. Hideg-meleg ide vagy oda, nem engedik, hogy ablakot nyissunk. Télen fáznak, nyáron melegük van tőle. A csatározás már épp a tetőfokára hágna, amikor közbelép a főnök:

Gyerekek, lassan össze kéne kapnia magát a társaságnak, különben mindenki mehet az utcára.

Ettől hirtelen szorgalmas lesz a brigád, ám lassan-lassan szakadozik a külső fenyegetettség, és az ösztönök újra uralkodni kezdenek.

2016.01.01.

A buli nem tudja, hogy szilveszterkor jobbnak kellene lennie, mint máskor, ezért ezen az éjszakán sem tud másmilyen lenni. Valamiért mégis évről évre várjuk a csodát… évben megy a görcsölés, hogy ugyan mi legyen aznap este: mégiscsak szilveszter van.

Ötven éves kor alatt hatványozódik a kérdés. Ilyenkor irigykedve nézzük az ötvenes-hatvanas szüleinket, akik már teljesen polgárian kezelik a dolgot. Vagy egy jól bevált baráti körhöz mennek át, és bőséges malacsült mellett intelligensen elborozgatnak, vagy nemes egyszerűséggel ott felejtik magukat a Dumaszínház tévéadás előtt.

Velünk egészen más a helyzet, mert már elmúltunk húsz évesek, de még nem értük el az ötvenet, jó esetben van egy meghívásunk valahova erre az estére. Van, hogy többre is. Utóbbi esetében borzasztó nagy dilemma előtt állunk. Lehet éjszaka jönni-menni. Csak hát hideg van, taxit nehéz fogni, és kissé költséges  minden egyes házibuliba egy belépő piával érkezni.

Vegyük végig, eddig mik voltak

Van, amikor pár barátunkkal úgy döntünk, hogy – ugyan tudjuk, hogy ilyenkor a városban elszabadul a pokol, de csak azért is szórakozóhelyen bulizunk. Ez általában a csalódás a köbön: drága, számolni kell a tömeggel, és olyan lassú a kiszolgálás, hogy a Himnuszt szín józanul dörmögöd tök egyedül a tömegben. A legtöbb helyen a visszaszámlálás valamiért angolul van, függetlenül attól, hogy milyen országban vagy. Mindenki várja a csodát, hogy történik valami, és éjjel három-négy körül jön a csalódás: ez is csak egy olyan buli, mint az összes többi.

Aztán vannak az igazán bevállalós ünneplések. Ilyen például, amikor vidéki házibulit választunk, és onnan aztán nem lehet menekülni. Persze ez sokszor azért történik, mert van egy kiszemeltünk, akivel ezen a különleges éjszakán talán összejöhetünk végre, és láss csodát, elhív a házibulijába az illető. Nagy lelkesen odamegyünk. Vagy nincs kiszemelt, de idén ezt dobta a gép: hát megyünk. Ott találjuk magunkat egy óriási parasztházban, ami elé lovak vannak kikötve. Az év utolsó napján a szomszédnak szinte semmi joga sincs. A buli addig fajulhat, ameddig csak tud. Nem meglepő, ha betéved a házba egy ló, vagy az este késdobálásba fullad.

A házibulik sorában persze előfordulhat olyan is, amelyik véletlenül tényleg jól sikerül, de a szilveszter ténye annyira rányomja a bélyegét az estére, hogy még a jó sem jó.

Van, amikor úgy döntesz, elég volt a szar szilveszterekből! Ennek jegyében szervezel egy bulit, ahova elhívsz húsz-harminc embert. Egy darabig félsz, hogy nem fognak eljönni elegen, aztán éjfél körül azon kapod magad, hogy csak minden második embert ismered. Pár szőnyeg le van hányva, és te sem menekülsz a nagy kiszemelt szerepe elől: ebben az évben neked vall szerelmet egy haverod, akire úgy nézel, mint a bátyádra.

Van, amikor nem mi döntünk a programról, hanem rólunk döntenek a vírusok.  A szilveszteri betegségnek több előnye is van. Az első, hogy nem kell megszervezni. Az is jó benne, hogy nem kell magyarázkodnod, hogy miért nem mész sehova beteg vagy és kész. A legszuperebb következménye – ha akarod, ha nem -, hogy következő nap nem leszel másnapos.

Pár év alatt eljön az a pont, amikor szeretnéd a szilveszteri buli kötelező jellegét szögre akasztani, létezését törölni a tudatodból – és az itthon maradok, majd én ünneplek egyedül egy kicsit, és következő nap kipihenten kezdem az évet –, ezért otthon maradsz, és végig búslakodod, mert valahogy mégis megcsap a szele annak, hogy nincs még egy olyan barom, aki egyedül tölti ezt az estét.

Van olyan év is, amikor kivételesen újra hiszel a szilveszteri buli erejében, és tudatosan készülsz rá, szép és szexi akarsz majd lenni, csak a nagy öröm odáig fajul, hogy előző este annyit iszol egy ártalmatlannak induló spontán összejövetelen, hogy december harmincegyén mindenre tudsz gondolni, csak bulira, emberekre és alkoholra nem. Ilyenkor szinte mérges vagy a világra, és nem érted, hogy miért kell ilyenkor lármázni.

Kezdtem aggódni, hogy talán valami baj ért. Gondoltam is rá, hogy mi lehet veled, mert  egészen elképesztő dolgot vettem észre:  az elmúlt egy egész napban semmit nem osztottál meg magadról. Eleve elmaradt a reggeli fotód arról, hogyan keltél fel reggel, vagy mit ettél. Ahogy azt sem voltál képes tudatni ezernél több ismerősöddel, hogy ma milyen komoly ember leszel, hiszen mint mindenki más, bemész dolgozni.

Olyan edzőtermi fotót sem posztoltál, ahol lencsevégre kapod a futópadod kijelzőjét, amely mutatja, hogy lefutottal három kilométert. Pedig ennyi ismerőssel így kiszúrni nem játék, szinte követelték, hogy tájékoztasd őket hogylétedről. Mindenki tűkön ült, hogy mi lehet veled. Egy napja semmi hírt nem kaptunk rólad.

Nem érdeklődtél például a közelemben tartandó esemény iránt sem, ahogy valamilyen oldal kedvelésére sem hívtál meg. Azon tanakodtam, hogy lehet, valami egészen súlyos dolog történt veled. Aztán megnyugtattam magam, hiszen ebben az esetben csak bejelentkeztél volna valamelyik kórházba egy bokaficam miatt, mint háborús hős.

Egy szürke országút volt nélküled ma a hírfolyam.

A végén már szinte hideglelést kaptunk attól, hogy nemhogy a kedvedről, a gyomrod állapotáról, a főztjeidről, az állatfotóidról, még a napi aktivitásaidról sem kaptunk hírt. Pedig számunkra mindez jelentette az élet egyetlen értelmét.
Aztán este fél tízkor hála a jó égnek tudattad mindenkivel, hogy köszönöd az aggodalmat, veled minden oké, csak a telefonod elhalálozott, és hogy ugyan kemény napod volt a facebook nélkül, de mint sok durva megpróbáltatást, ezt is túlélted.

Mit tudsz annyit facebookozni, kérdezik tőled egy darabig. Meg hogy ők aztán erre a hülyeségre soha nem fognak regisztrálni. Eddig is megvoltak nélküle, ezután is így lesz. Majd egyszer csak azzal állít haza az anyád, hogy már az összes barátja fent van, ő is regisztrálna. Ugyan segíts már neki. A fél szombatot azzal töltitek, hogy alapszinten megtanítod őt facebook-ul. A körmét rágva ül melletted, miközben kitöltöd az adatlapját. Feltesztek róla egy fiatalos, spanyolországi nyaralós képet, meg az iskoláit.

A korát ne,

kéri.

Egy darabig örül, hogy most már ő is fent van… Nézegeti, próbálgatja. Két nap múlva összeomolva hív. Ő ezt a rendszert nem érti. A belépőkódját sem tudja már, pedig felírta egy papírra. „Légyszi, inkább vegyél le”- könyörög. Megnyugtatod, hogy nem fog rászállni a Hamasz, vagy az adóhatóság attól, mert facebookozik.

Telik-múlik az idő. El is felejti, hogy fent van. Úgy érzed, ha ennyi energiát öltél a profilja slétrehozásában, innentől te ‘kezelheted’ majd azt. Likeolod magad és a dolgaidat róla. Igen ám, csak mivel ő ott egy szuverén valaki, elkezdenek írni neki az ismerősei. Eleinte csak a szülinapjára. Tiszta sor, válaszolsz a nevében, hogy köszöni, vagyis köszönöd szépen. Aztán jönnek az egyre bonyolultabb kérdések.

Anya, légyszi mondd már, mit írjak a Kovács Ernőnek, írta, hogy milyen szép a profilképed. – Jézus, ilyen embert nem is ismerek. – De, hát múltkor mondtad, hogy fogadjam el nyugodtan a jelölését. Megint eltelik fél év. És eszébe jut, hogy ő fent van a facebookon. Hogy miért? Mert a kollegái mondják, hogy látták, hogy megosztott valamit. Ekkor esik le neki a tantusz, hogy ja, igen, a lányom ’lehetett az’.

Ekkor köszönt be facebook-tagságának reneszánsza: elkezdi használni a profilját. Lassan megjegyzi, hogy kell belépni.

DE

a te munkád itt indul el igazán. Ugyanis záporozni kezdenek az olyan kérdések, mint Jézusom, miért küld nekem üzentet a Kovács Peti, hogy hogy vagy? Most mit írjak? Hogy kell erre válaszolni? Vagy – Mi ez a sok idiótaság itt az oldalamon? – Anya, ez az üzenőfal. Olyan, mint az utca: tele van mindennel. Aztán Jézusom, rólam kik tették fel a megkérdezésem nélkül ezeket a képeket? – Anya, meg lettél jelölve!

A megjelölés fogalmát hosszú körmondatokkal magyarázod el neki feleslegesen, mert nem érti igazán. A klasszikus kérdés, ami egyébként minket is kínzott még wiw-es időszakunkban a Látja a másik, ha rámegyek az oldalára? Ha látná, arra a facebook menne rá.

Gondolom, mindenkinek megvan az a rész a South Parkból, amikor a nagyszülő megsértődik az unokájára, mert az nem jelöli őt vissza. Na, hát ez a te szüleidnél sincs másként. Hiszen jönnek a nárcisztikus kérdések, mint Miért csak ennyien likeolják a képem? 56 évesen kell rádöbbennem, hogy népszerűtlen vagyok a barátaim körében?

Lehet, hogy a szüleink az új Y generáció?

Aztán egyszer csak ön- és közveszélyes aktív felhasználóvá válik. Megoszt videókat, amiket jó esetben nem likeol. Magánlevelezését néha a falon bonyolítja, vagy egy ismerőse által megosztott képen látható unokához gratulál. Mire az ismerőse kedvesen megköszöni, de ez nem az ő unokája. Persze még sok mást csinál. Te csak állsz aggódva, dermedten, és nyugtázod: a facebookon a szüleid a gyerekeiddé válnak. Ugyanúgy meg kell őket tanítanod a közösségi háló használatára, mint ahogy ők téged felneveltek: rengeteg türelemmel, bosszankodással és odaadással.

(Keletkezés: 2015-10-31)